- És velem teheted? – kérdezte
szemrehányóan, ahogy elkapta EunSang csuklóját. – Hányszor akarsz még elhagyni
engem, Haschoko? Egyszer az életben hallgass a szívedre, Haschoko.
JongHyun elengedte EunSang csuklóját és
a lányra bízta a döntést. EunSang kétségbeesetten bámult JongHyunra, akinek
íriszei reményteljesen csillogtak a lányra. Várt és bízott benne, hogy tudott
hatni a lányra és ezúttal nem fog elmenekülni. EunSang könnyei akaratlanul
indultak útnak, ahogy meredt gyerekkori szerelmére, fejében megannyi érv és
ellenérv zakatolt, melyek szöges ellentétben álltak szíve dübörgésével. Nem
tudta, hogy az észérvekre hallgasson, vagy JongHyun kérésének eleget téve, a
szíve szerint cselekedjen.
- Yagsog – bukott ki a lányból könnyeit
nyeldesve, lassan hátrálni kezdett a fakuckó kijárata felé. – Én. Én. Nem tudom.
Sajnálom.
Ezzel EunSang perdült egyet a tengelye
körül és sietve megindult lefelé, talpát megsértette egy-egy kiálló háncs, de
nem érdekelte a lányt a testi fájdalom. Lelke egy része összetört, és úgy
érezte, soha többé nem fog már rendbe jönni. JongHyun hiába kapott a lány után
az utolsó pillanatban, addigra EunSang lábai már a földet érintették. Felkapta
a cipőjét és futásnak eredt, JongHyun pedig csalódottan bámulta a
távolodó lányt, míg végül teljesen eltűnt a
látóteréből. A fiú tekintete elhomályosult, elkeseredettségében visszahúzódott a
kuckóba és ujjai közé szorította a gitárját. Bús és komor akkordok csendültek
fel egy gondolattal később.
EunSang egészen hazáig szaladt, cipőjét sem volt hajlandó felvenni, inkább mezítláb futott végig
a járókövön, csak mielőbb szabadulhasson a kényszer alól. Egy kényszerített döntés
elől, melyre képtelen volt válaszolni. Túl sok érzelem dúlt a lányban, egyszer
maradni akart, egyszer menekülni, egyszer pedig véget vetni mindennek, hogy egy
ismeretlen helyen egy teljesen új életet kezdhessen egyedül.
TaekWoon házához érve mélyeket
fújtatott, majd nehézkesen belebújt lábbelijébe, egy halk szisszenés szökött ki
ajkain, amikor talpa a cipőbe csúszott. Bicegve
ballagott tovább, majd elfojtva minden érzését nyitott be a házba, ahol ezúttal
csend fogadta. Hiába köszönt beljebb lépve, nem érkezett válasz, egy kicsit
fellélegzett, hogy mégsem kell magyarázatot adnia.
Kibújt a lábbeliből, a hálójába vonult, majd egy gondolattal később már törölközővel a
kezében baktatott tovább a fürdőbe, hogy forró
zuhanyt vegyen, és némileg kitisztuljanak kusza gondolatai. Majdhogynem egy
teljes órát töltött a vízsugár alatt, s miután felfrissülve lépett ki a gőzből, reménykedett, hogy vőlegényét
is itthon találja addigra. Ellenben TaekWoon még mindig nem ért haza, ráadásul telefonon
sem volt elérhető. Mivel EunSang nem volt jártas ismeretség terén TaekWoon barátait illetően, így fogalma sem volt róla, hogy mégis kit hívhatna fel,
míg végül egy üzenet érkezett a telefonjára. TaekWoon tudatta a lánnyal, hogy
szédült barátai elrángatták egy kis lazításra, afféle rögtönzött elő-legénybúcsút szerveztek meg a fiúnak.
A lány mélyet sóhajtva huppant le az
ágyra, majd az éjjeli szekrényen pihenő
nyakláncra tévedt pillantása. Ujjai hosszú és kissé nedves tincseibe tévedtek, még egy mély lélegzetvétel szakadt fel belőle. Közelebb csúszott a szekrényhez, majd kezébe vette az ékszert és a láncon lógó parányi gyűrűt kezdte méricskélni.
- Yagsog – suttogta a félhomályban a
karikaékszert mustrálva. – Yagsog. Talán. Lehet, hogy mégis?
A következő pillanatban a nyakába akasztotta a láncot, magára kapott
egy kényelmes pólót és nadrágot, aztán mindent hátrahagyva indult a bejárati
ajtóhoz. Még a telefonját sem volt hajlandó magával vinni. Szélvészként
robogott ki az utcára és vette is az irányt a park felé. Nem akart kósza
ábrándokat űzni, hogy JongHyunt a viskóban találja még ennyi idő után, de mégis meg akarta
kockáztatni a szerencséjét.
Pontosan tudta, hol kell keresnie a
fakuckót, hiába járt csupán egyszer ott. Valami megmagyarázhatatlanul húzta
arrafelé a lányt, míg végül célt ért. Jobb kezével megtámaszkodott a fatörzsön,
aztán a faház egyetlen nagyobb nyílását kezdte fürkészni. Várt, maga sem tudta, hogy mire, de nem mozdult.
Nedvességet érzett meg arcán, majd kézfejein, míg végül egész testén. Hirtelen zúdult záporeső a kicsiny városra, azonban EunSangot ez mégsem térítette el a szándékaitól. Nem akarta feladni, bármibe is kerül. Hátával a fatörzsnek támaszkodott és lehunyt szemmel ácsorgott tovább az esőben. Mellkasa dübörgött, gondolatai egyetlen személy körül cikáztak, s magában fohászkodott, hogy ne legyen túl késő.
Forró és puha párnák simultak EunSang ajkaira a következő szívdobbanásakor, majd két meleg tenyeret érzett meg csípőjére csúszni. Felsóhajtott. Gondtalanul. Mosolyogva. Ismerte ezeket az ajkakat, mert valahányszor megérezte a sajátjain, térde annyiszor remegett bele az érzésbe.
- Visszajöttél? - sóhajtotta pillanatnyi elválásukkor, majd homlokát a lányénak támasztotta. - Miért jöttél vissza?
- Számít? - kérdezte alig hallhatóan, mire egy fejrázást kapott válaszul.
- Megfázol - súgta újra ajkaik közé, miközben szorosabban fonta át karjait a lány derekán és közelebb préselte testeiket egymáshoz.
- Nem érdekel - két karját átfonta JongHyun nyakán a milliméternél kevesebb távolságot is megszüntette.
* * *
- Sósavval öntöm le azt a csinos kis
pofidat, ha csak meglátlak a közelében! Megértetted?! – kiáltotta el magát
HeeRa.
SooJint azonban nem olyan lánynak
nevelték a szülei, aki elviseli mások szitkozódásait és nem védi meg saját
magát még verbálisan sem. Testi erőszakhoz
ritkán folyamodott a lány, csupán önvédelemre használta ezen tehetségét is. De
egyet még SooJin sem viselt el soha, az pedig az őt
érő becsmérlő szavak és fenyegetőzések sokasága volt. Letette a tálcát a kezéből, és magabiztosan HeeRára nézett. Mélyen, áthatóan,
ellenkezést nem tűrően, félelmének egy csekély jelét sem mutatta.
- Bang HeeRa – szólalt meg kimérten. –
Te itt csak egy vendég vagy, ha fogyasztani kívánsz valamit, akkor foglalj
helyet és majd kiszolgállak, mikor rád kerül a sor. Ha viszont csak azért
jöttél, hogy engem szapulj és jelenetet rendezz, akkor ott az ajtó! –
biccentett a kijárat felé, ahol abban a másodpercben jelent meg ismét TaeMin.
A fiú egyenesen SooJinhez lépdelt, majd
oltalma alá véve háta mögé parancsolta a lányt, és ő került HeeRával szembe. Kis ideig farkasszemet néztek
egymással, míg TaeMin kérdőn és aggódva járatta
étcsokoládé szemeit korábbi barátnőjének
arcvonásain, addig HeeRa dühtől izzó szemmel
meredt a fiúra. SooJin tenyerei TaeMin lapockáira simultak, hogy nyugalmat
sugározzon belé, mire TaeMin a háta mögé pillantott és összeakadt tekintete
SooJin csillogó lélektükreivel.
- Menj innen, HeeRa – fordult ismét a
lányhoz. – Amíg szépen kérlek, addig távozz és hagyd békén SooJint. Többé semmi
közöd az ügyeimhez.
- De igen is van! – ordította el magát.
- Vegyél vissza, HeeRa, különben én
tessékellek ki a nővérem kávézójából! – emelte fel mutató ujját fenyegetően.
- Nem megyek innen sehova, TaeMin! Te
még mindig az én barátom vagy! Csak szünetet tartunk!
- Mondd, te melyik részét nem értetted
annak a mondatnak, mikor azt mondtam, hogy másba vagyok szerelmes, hah? –
értetlenkedett. – Neked ez szünetet jelentene? Ha igen, akkor az én
értelmezésemben pedig mi soha nem is jártunk – húzódott elégedett mosolyra telt
ajka, jobb kezével megkereste SooJin kezét, majd maga mellé vonta és átkarolta.
- Hazudsz! – üvöltött fel újfent, már
könnyeivel küszködve.
- Akár hiszed, akár nem, akkor is így
van, HeeRa. Nem szeretlek, talán soha nem is szerettelek igazán.
- TaeMin! - morogta dühödten, mire SooJin volt az, aki megelégelte
a szerelmi perpatvart barátja és az ex-barátnő
között.
Egy ügyes mozdulattal kiszabadította
magát TaeMin öleléséből, fordult egyet és azzal a lendülettel tapadt is a fiú telt
párnáira. Magabiztosan csókolta meg a fiút, megfeledkezve a munkahelyről és az etikettről.
Elégtételt akart venni a lányon, aki képtelen volt felfogni a parázsvita
lényegét. TaeMin meglepetten fogadta SooJin ajkait az övéire érni, majd
rádöbbenve a lány szenvedélyére és némi vadságra a csókban, viszonozta azt.
Ugyanazzal a hévvel és vággyal, végképp elfelejtve mindent maguk körül.
Csupán egy erőteljes trappolás volt az,
ami ráébresztette őket a befejezésre, ám túlságosan is nehezen váltak el
egymástól. Még egy utolsó édes és apró csókban egyesültek, majd teljesen
elszakadtak a másiktól. TaeMin mosolyogva, SooJin némileg zihálva állt a kávézó
küszöbén, mellkasa vadul emelkedett és süllyedt, bordáit szétfeszítette a
dübörgés. Zavartan simította füle mögé fekete tincseit, majd indult is volna
meg a pulthoz menekülésben reménykedve, azonban TaeMin megállította és visszahúzta magához. Két karjával ölelte magához az ideges lányt, aki már egész testében remegett.
- Cssh - súgta füléhez hajolva búgó hangján, majd hosszan végigsimított a lány hátán. - Most már minden rendben, SooJin-ah. Itt vagyok.
- Mi volt ez az egész, TaeMin-ah? - dünnyögte a fiú mellkasába, miközben reszketve kapaszkodott meg hátában.
- HeeRa bolond és nem akarja felfogni, hogy köztünk mindennek vége. Sajnálom, hogy neked is át kellett élned egy ilyet, ki akartalak hagyni belőle, de túl későn érkeztem, úgy látszik.
- Mi az, hogy engem is? - motyogta, amikor kibújt az ölelésből és TaeMinre nézett.
- HeeRa mindenkit megfenyegetett a környezetemben, akivel egy kicsit is bizalmasabb viszonyban vagyok, de te voltál eddig az egyedüli, akiért túlságosan is aggódtam - simította tenyerét a lány arcára, ujjbegyeivel végigcirógatva a puha bőrt.
- Miért? A többieket nem kellett megvédeni vagy mi? - pillázott nagyokat.
- A többiek túlnyomó részben pasik voltak, és HeeRa a fejébe vette, hogy velük is volt valami.
SooJinban akadt a létező összes levegő TaeMin utolsó szavaitól. Azt sem tudta, hirtelen mit reagáljon, így csak egy mély sóhajjal felelt a megjegyzésre. A pincérlány számára is világossá vált - amit eddig is biztosan tudott - , hogy HeeRa mentálisan zavarodott és sürgős kezelésre lenne szüksége. Azonban túl sokáig nem tudott tovább az ex-barátnő állapotán tanakodni, mert bársonyos párnákat érzett meg a sajátjain, melyek édes csókba invitálták őt.
- Délután jövök érted, várj meg - pihegte elválásukkor, majd nyomott még egy törődő puszit SooJin homlokára és TaeMin is távozott a kávézóból, SooJin pedig tudta, hogy a fiú betartja az adott szavát és már csak meg kell várnia, hogy leteljen az a néhány óra, ami hátravolt a munkaidejéből.
* * *
- EunSang és a bátyám szeretik egymást.
Mindig is szerették, és gyerekkoruk óta házasok! – egyetlen levegővétellel
közölte a tényeket KiBum, SonHát pedig kisebb sokkhatás érte a szavaktól.
- Hah? – ez volt az egyetlen, amit SonHa
képes volt kipréselni magából.
- EunSang és a bátyám szeretik egymást –
ismételte meg korábbi információját ezúttal már higgadtabban.
- Ki-KiBum? – motyogta értetlenül.
- Tudom, képtelenség elhinni, de ez
van. A bátyám füle tövéig bele van habarodva a nővéredbe és úgy látszik, hogy a
nővéred is hasonlóan érez iránta – halvány mosoly jelent meg KiBum szájának
szegletében, SonHa ajkaira is parányi görbület kúszott tőle.
- De Unnie férjhez megy – pislogta maga
elé. – Akkor most mégsem? Vagy mi? Mi ez az esküvő-mizéria? Hogy ha Unnie tényleg
a bátyádat szereti, akkor miért akar máshoz menni? – nézett fel ismét KiBumra,
akinek lélektükreiben hasonló tanácstalanság táncolt.
- Hidd el, hogy én lennék a
legboldogabb, ha tudnám. De a bátyám nem akarja, hogy EunSang máshoz menjen.
Ahhoz túlságosan makacs és fafejű – kuncogta.
- Pont, mint az öccse – vágott vissza
sietve.
- Hé! – bökte oldalba a lányt, mire
SonHa kissé megugrott a hintában és egy sikoltás szökött ki ajkai között. – Ő sokkal rosszabb.
- Azért vehetnétek leckéket egymástól –
emelkedett fel SonHa a gyerekjátékból, ellenben KiBum megakadályozta benne és
visszanyomta.
- Például? – hajolt közelebb SonHa
arcához, orruk hegye súrolta a másikét.
- Példát szeretnél? – KiBum bólintott. –
Ki is volt az, aki egészen idáig rángatott, mert nem akart máskülönben
beszélni? – fonta össze karjait a mellkasa előtt.
- Én, de akkor sem vagyok olyan, mint a
bátyám – tettette a sértődöttet és elfordult.
- Nem. Tényleg. Te vagy kettőtök közül
a rosszabb! – incselkedett tovább a fiúval.
- Azt mondod? – kapta a fejét SonHára megint, azonban
KiBum kissé elszámolta magát és azzal együtt a távolságot is.
Nem csak orruk ért össze a másodperc
töredékére, hanem ajkaik is érintették a másikét. KiBum felelőtlenül belement a
csókba és a folytatásba, nem húzódott hátrébb a reszkető párnáktól. Lágyan és kísérletezve
csókolta meg SonHát, aki a hinta láncában kapaszkodott meg a váratlan helyzettől,
hogy némi biztonságra leljen a vasfüggelékben.
- SonHa – suttogta szájára, majd újabb
kísérletet tett a folytatásra.
- ... – SonHából csak egy visszafogott
nyüsszentés tört elő a kényeztető párnákat tapogatva, bátortalanul viszonozta a
gyengédséget.
- Sajnálom – sóhajtott fel, mikor kudarcba
fulladt a próbálkozása a csókot illetően, SonHa nagyokat pislogott KiBumra.
- Mi volt ez az egész? – tette két
ujját a szájára, arca lassanként öltött paradicsomszínt. – Miért kellett ezt
most, KiBum?! – ugrott fel a hintából és rémülten nézett a macskás szempárba. –
Mire volt jó, hogy ezt csináld, hah? Miért?!
- Nem tudom, SonHa. Komolyan.
Egyszerűen megtörtént.
- Olyan nincs, hogy csak úgy
megtörténnek a dolgok. Az ember nem esik szájjal senki szájára, csak mert
elbotlik az úton! – dühöngött. – Magyarázd meg, hogy mire volt ez jó! Miért
csináltad? Miért kellett megcsókolnod? Miért?!
- Mondtam, hogy nem tudom. Egyszerűen csak meg akartalak csókolni! – fakadt ki KiBum is, képtelen volt visszafojtani az
indulatait.
- Meg akartál? Szándékosan tetted? –
mormolta ujjai alatt.
- Igen. Tudni akartam, milyen
megcsókolni téged – felelte lehajtott fejjel, hogy cipőjének orrát térképezze
fel inkább SonHa vizslató tekintete helyett.
SonHa leengedte a karját és visszaaraszolt KiBumhoz, aki szégyenében már kezeit is zsebre dugta, csak azért, hogy ne csináljon újabb meggondolatlanságot. Feje a fiú vállgödrére hanyatlott, ahogyan kezei megkeresték KiBum alkarjait, majd ráfogva a saját derekára vezette KiBum hosszú végtagjait. A fiú bocsánatkérően ölelte magához SonHát, orrát a lány nyakszirtjébe fúrta és óvatosan szippantott egyet az illatából. Néhány szívdobbanással később kibújtak a másik nyakából és homlokukkal támasztották meg a másikét.
- Szabad? - suttogta a lehető leghalkabban, SonHa pedig egy kicsiny biccentéssel adott engedélyt KiBumnak, aki ezúttal lassan hajolt a lány ajkaira és csókolta meg gyengéden őt.
Ójajmegjöttem! :o
VálaszTörlésÚgy látom, pont jókor is érkeztem :D
Azt a jó mindenit, hogy Eunsang milyen jó döntést hozott! :)
Illetve... egyelőre még talán annak tűnik, de ki tudja, mi lesz itt később :c
Viszont MOST, ebben a pillanatban olyan szépnek tűnik, úgyhogy kihasználom T^T
Ami pedig Soojint illeti Taeminnel és Heeraval egyetemben... ezaz! Soojin egy igazi tökös csaj, amiért sok puszit küldök neki! ;) Már kicsit aggódtam, hogy mi lesz ez a jelenet, de pfff...felesleges volt!:D
Istentelenül imádtam az egészet :D
Sonha és Kibum... nos, úgy tűnik mégis volt ilyen véletlen, ami mégsem volt az :D
Még jó, hogy a cicafiúban is tombolnak az indulatok, így ilyen szép kis végkifejlet lett az incidensből ^^
Nagyon tetszett a fejezet, Nővérkém! :)
Hwaiting, Unniem! *3*
Örülök, hogy itt vagy, Drágaságom! <3
TörlésNos...mint tudjuk, nincs jó vagy rossz döntés, csak egyszerűen döntés, amely befolyásolja valahogyan a dolgokat, csupán nézőpont kérdése az egész. Ami valakinek jó, az másnak lehet rossz, de attól az még csak egy egyszerű döntés marad. EunSang döntött, és meglátjuk majd, hogy milyen következményekkel jár.
SooJin meglehetősen talpra esett lány *-*
SonHa pedig...hát... kiosztotta azért azt a Cicafiút, csak a miheztartás végett :D De azért na... :3 Sztem mindketten élvezték a dolgot :3
Örülök, hogy tetszett, igyekszem a folytatással! :* *3* ^^
Kamsahamnida, Dongsaengem! <3